készülődés

Idén több tűzzománc nem készül... hangolódunk, énekelünk, mézest sütünk, narancsot eszünk, gyertyát gyújtunk... és nevetünk.
A képet Dévényi Vera fotós barátnőm készítette.

és a változatosság kedvéért

még egy házszámtábla. Ugyancsak ajándék, ugyancsak kolléganőnek, ugyancsak a férjemnek!

Férjem karácsonyi ajándéka kolleganőjének

és a másik

a fotó kritikán aluli, igen, tudom.

Kollegáknak névnapra, karácsonyra

szeretettel

1 óra... Karácsonyra. Természetesen!

Sok minden született a karácsonyi készülődés leple alatt, de félő, hogy illetéktelen szemek vetülnek rá...így lemaradtak a blogról. Sajnos, mivel nem is fényképeztem, későbbi dokumentálásra sincs lehetőség...
Legutóbbi szüleményem ezzel az alvó manóval díszített óra, amibe magyarázhatnak bele pszichológusok amit akarnak. Az óra mutatói véletlenül állnak gyermekeink lefekvésének időpontjában. Tényleg!

111

Ez a mai termés. Ha valakinek kedvére való, szóljon és megbeszéljük...

Ha hagynak...

Az idill korántsem mindig ilyen szívet gyönyörködtető. Amint hagynak a kisdedek zománcolni, fényképezni, írni, vagy egyáltalán lélegezni, jövök.

Babázásra avagy ajándék anyáknak és leendő anyáknak

Idegen tollakkal ékeskedve...
Simon András grafika tűzzománcolva és keretezve kedvem szerint.

Barátosnémnak igen nagy szerettel

Nagyon rég készülök erre a találkozóra. Valami miatt nem akar összejönni. Nagyon csalódott lennék, ha júniusban sem sikerülne...
Kolozsvárra készült.

páros puritánka

Ez a házszám egy olyan házra készült, amit sohasem láttam... próbáltam nem túl díszíteni, de azért picit mégis.
Remélem, nem okozok vele csalódást!

piszkozatok... csak úgy

Ez egy svájci családnak készült, ezért hiányoznak az ékezetek. Szerencsére lepattant róla két üveggyöngy, így értelemszerűen leselejteztem.
Amúgy os egyenlőtlenek voltak a betűk!
Készült szebb, más mintával, más színvilággal. Nem kis meglepetést okozott. Sajnos, a végleges változatot nem fényképeztem le. :s

A.-é

Ez pedig az első kis városos kép, ami igen nagy örömet okozott kislányomnak.
Keretezve, felszögezésre készen. Mondom: készen. Mondom felszögezésre. Mondom a Zuramnak...

Ez egy kész ajándék...

Bízva abban, hogy akinek szántam, nem nézegeti a blogot és egy másik kép tetszik neki legeslegjobban és attól lesz igazán csalódott, hogy egyebet kap, felteszem ezt a képet is, ami számomra igen kedves.

Szárnybontogatások -amatőr módra

Ezek voltak az első munkák, egyiket átadtam az akkori születésnaposnak, aki nagyon örült neki. Amint lehetőségem lesz, egy fokkal jobbra cserélem majd.
A másikat -szerencsére - nem adtam át, ugyanis áprilisi születésű, így sikerült picit igényesebbet készítenem neki. A dokumentáció elmaradt.

Meglepetés készülőben

Ez pedig egy négytagú család ajándéka lesz. Ha a keretezés is elkészül...
A képet róluk mintázhatta annak idején Simon András...

V.-nek

készült a szobája falára, a nővére szervezkedése eredményeképpen. Ugyanis az A.-é már bekeretezve várja, hogy a falra kerülhessen...

Márkéknak

Egyelőre ház még nincs, a kapu sem végleges formájában áll, azonban a házszám végleges. Azt ezt jelző tábla is...

Unokahúgomnak

készítettem ezt a tűzzománc táblát a szobája ajtajára. Sajnos, nem személyesen fogom átadni neki, hanem Édesanyám viszi a tengeren túlra...

Blog, mint kommunikációs eszköz

Blogolni hobbiból, blogolni exhibicionizmusból, blogolni internetes vásárlás helyett, esetleg önigazolásból, dokumentálási célzattal, netalán mások szórakoztatására... ami most hirtelen eszembe jutott.
Valamikor évekkel korábban -egygyerekes kismama koromban- azért kezdtem blogolni, mert mérhetetlenül boldog és büszke voltam az anyaságomra, az anyaságom produktumára leginkább, A.-ra. Azt éreztem, mindenkinek látnia kell, tudnia kell róla. A lelkesedés addig tartott, míg voltak visszajelzések, pontosabban míg pozitívak voltak ezek... nem szerettem, ha valaki a blogot beolvasásra használta, azt hiszem, ez a felület nem arra való. Voltak lelkes olvasóink, voltak bátorítóink, aztán egyszerre csak nem hiányoztunk senkinek.... Közlési kényszerem előbb elszunnyadt, lassan újra éledt, új utakat tört, formát váltott. Azt a blogot nehezemre esik felütni, vannak benne szép és fájdalmas emlékek is, nem tudom, mikor melyik tör rám...
S bár azóta nem telt el olyan sok év, mégis azt érzem, azóta más lettem. Kicsit vagy nagyon -mindig másképp látom, de megváltoztam. Leginkább abban, hogy nem akarok engedni a nyomásnak, nem akarok megfelelésből írni, mert nem is tudnék.
Aztán újra anya lettem, másodszorra is, anyább vagy gyerekesebb anya -vagy hogy mondják ezt?! technikailag nehezebb volt blogolni, és már nem kívánkozott ki belőlem, mert elég ha én látom Őket, elég, ha én szagolom őket, nem kell megerősítés, hogy szépek, szerethetők, ügyesek és nekem is kevesebb vállveregetésre van szükségem. Tanulom, hogy nem kell mindenki nevelési elveivel egyet érteni és ezeknek megfelelni...
S bár erős a kényszer, de nem fogom a blogot arra használni, hogy elmondjam a Zuramnak, milyen módon tud nekem segíteni abban, hogy tompítsa a lelkiismeret furdalásomat, ne erősítse azt... már csak azért sem, mert ő ezt pontosan tudja.

Polcz Alaine

Megyek az úton, küszködök, harcolok, hibákat követek el, megbukok, fölállok, továbbmegyek, nézek, próbálom megismerni a világot és magamat. Ennyi. De játék nélkül nagyon nehéz lenne az élet. És mindenfélét lehet játszani, a mindennapokkal, a tárgyakkal, az állatokkal, a növényekkel,
még az élettel is lehet játszani.

Éppen 13 éve

Aztán soha többet nem lettünk barátok, átminősült a kapcsolatunk. Társam lett, a szó szoros értelmében, mindenben!
13 éve tartozunk egymáshoz megszakítás és megingás nélkül. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csupa harmónia és egyetértést volt az elmúlt 13 év. Voltak nagy veszteségeink, amikért együtt vállaltuk és vállaljuk azóta is a terhét, voltak kudarcaink, elakadásaink, elbizonytalanodásaink, kríziseink, nehézségeink, de abban mindig biztos voltam, hogy jobbat nem választhattam volna magamnak és gyermekeimnek.
Benne találtam meg azt az embert, aki elfogadott olyannak amilyen vagyok, nem akar jobbá tenni, bátorít és támogat mindenben amit szeretnék magamnak, képes bocsánatot kérni, ha hibázott vagy ha én hibáztam, akinek a hite sokszor nekem is erőt ad, akinek a családja előrevalóbb mindennél, aki egész napos munka után is bemegy megpuszilni a gyerekeimet és énekel nekik.
Megváltoztatott, nem szándékosan, nem erőszakosan, a lényével -talán jobb lettem, megértőbb, toleránsabb. De olyan szeretnék lenni mint ő: érdeklődő, értelmes, nyitott és sokoldalú, megbízható, őszinte, becsületes, segítőkész, rugalmas, kedves, annyira, amennyire én sohasem tudok lenni.
Szeretem fogni a hatalmas kezét, nagyon jó utazni vele, együtt ébredni, kettesben sétálni sötét sikátorokban a macskaköveken, hétvégi estéken dán filmeket nézni, haját vágni, itthon vagy kávézókban kávézgatni, karácsonyi vásárokon nézelődni, ünnepelni, finomakat enni, emlékezni, borozgatás közben beszélgetni, álmodozni és még sok-sok mindent együtt csinálni.
Éppen 13 éve, hogy szeretem!

Barátok voltunk

Volt egyszer egy biológia tanárnő, aki diákokat készített fel egyetemi felvételire, kedves, melegszívű tanárnéni, vagy egyszerűen, Éva néni, ahogy mi szerettük hívni. Nem emlékszem, hogy kerültem hozzá, de sokáig voltam tanítványa. Egyszer eldöntötte, hogy pasit fog nekem. Amolyan jóravaló papgyereket. Jókat derültünk rajta. A jóravaló papgyereknek is beígért engem. Csakhogy nehézkesen szervezett. Leveleztünk a papgyerekkel, ki hol áll a felkészülésben, ki mire figyeljen, ki hogy készüljön. Nem voltunk riválisak, a kommunikációnk írásos volt, nyílt és sallangmentes volt. Aztán egyszer találkoztunk valami véletlen folytán, majd együtt indultunk és utaztunk egy darabon. Nem tett rám mélyebb benyomást annál, minthogy jegy nélkül utazik és nagy dohányos.
A levelezések nem változtak, a vizsga közeledtével sűrűsödtek a mondanivalók, vizsga előtt telefonon beszéltünk kimondottan felvételiről. Kellemes beszélgetések voltak ezek... hozzáértő szemek láthatták volna.
Ahogy vége lett a felvételinek találkozhattunk volna, kocsmázhattunk volna együtt, de operába mentem, és nem Vele. Abban a helyzetben stréberségnek tűnt, de nem bántam. És sokáig nem tudtam róla semmit.
Egy városba kerültünk, oda mentem tanulni, noha az egyetemi felvételink egyikünknek sem sikerült, én vakvágányon, egészségügyi főiskola másodéveseként, ő pedig egy fogtechnika kezdőseként folytatta az útkeresését. Néha hívtam hosszabb-rövidebb eltűnések közben. Egyszer csak számon kért, hogy miért tűntem el. Akkor találkoztunk, beszélgettünk és a barátságunk miatt megengedtem magamnak, hogy előtte váltsak nadrágot, mindenféle hátsó szándék nélkül. Ügyeltem a szülészeten, pontosabban, éjszakai gyakorlaton voltam és szerettem volna szülést látni, 22 évesen...hívtam őt is, mert ez nem áll messze a fogtechnikától... Aztán kocsmáztunk és haza kísért, hátsó szándék nélkül *. Nagyon szerettem beszélgetni vele, sokat és jókat beszélgetünk. Szereztem neki egy lányt, akivel moziba menjen. És elment, udvariasságból, szívességből, mert ő ilyen volt. Aztán valahogy gyakrabban találkoztunk és jó volt. Egyszer a szokásos puszi helyett megcsókolt... és én olyan, de olyan szerelmes voltam, mint még soha ezelőtt és azóta sem....de jó újraélni.

Tengernyi szabadság

Szabadságon vagyok.
Szabadon gazdálkodok az időmmel és rendelkezek fölötte, mert felnőtt vagyok. Reggel akkor kelek, amikor akarok, azonnal, hogy V. ébred vagy előtte, amennyivel akarok -és ez most nem panasz, mert szinte sosincs 7 óra előtt ez az időpont. Reggelizni azt eszek, amit akarok, vagy amit V. a tányérján hagy. Aztán olvasok valamit a gyerekirodalom gyöngyszemei közül, tetszőlegesen választok, ha A. nincs itthon, ha van, akkor ő választ, én kedvemre olvashatok. Aztán, hogy gyerekeim közel legyenek a természethez, madarakat etetek, napraforgómaggal vagy zabpehellyel, amivel akarom. Szívesen sétálok, mert jót tesz az egészségemnek és nem utolsó sorban V. imád kinn lenni.
Délben kedvem szerint altathatok, leginkább a Letyepetyével, mert most az a nyerő.
Alvás alatt szabad tevékenységem van, az a 2 óra, míg alszik az enyém, magamra fordíthatom, persze itthon, mert gyereket nevelek: takaríthatok zavartalanul, főzhetek, havat seperhetek a lépcsőről, de ha kedvem tartja le is feküdhetek, mindezt, míg V. fel nem ébred , akkor megnyugtathatom, ahogy akarom, a lényeg, hogy megnyugodjon és tovább aludjon, hogy tovább csinálhassak amit akarok...aztán mégis felébred a próbálkozásaim ellenére, akkor ebédeltetek, abból amihez kedvem volt megfőzni. És máris eltelt a nap fele és indulhatok A.-ért az oviba babakocsival vagy autóval, amihez kedvem van. Az óvodában felöltözik A. vagy felöltöztetem, annak függvényében, hogy van-e kedvem ácsorogni és kivárni. Itt lehetőségem van befizetni a csoportpénzt, ha kedvem tartja, gyerekrajzokat csodálhatok, óvókkal csacsoghatok elmulasztott szülői értekezletek témáiról, vagy csak durcásan várakozok, vagy mosolygósan, azt teszek, mihez kedvem van.
Haza érünk, lassan vagy gyorsan, ahogy szeretném, hintázunk vagy nem, ahogy döntünk.
Uzsonnázunk vagy vacsorázunk, ha kedvünk tartja.
Fürdethetek kádban vagy zuhanyozva, ahogy döntünk, ahogy az időnk engedi, majd mesélek, verselek, amit akarnak, vagyis ki-ki mit kér, ki-ki mit szeretne. Aztán szoptatok, mert V. kéri, majd imádkozunk, mert A. szokta és ha van kedvem énekelhetek is egyet neki.
Aztán megvárom a Zuram és azt csinálok amit akarok -ha hagyja-, mert szabadságon vagyok. Nézegetem a gyerekeim képeit....

írtam volna

Népszerű vagyok, leginkább itthon, a szűk családom körében. Kezdjem a legkisebbtől, V. egész nap rajtam lógna, a szó szoros értelmében, de hogy őszinte legyek, nem rossz ez nekem, sokat mókázunk, leginkább ő szórakoztat engem, imádom az arcjátékait, annyira kifejező. A. napközben nincs velünk, az ovi rabságában él, ha a mai napot túléli az ovis cimbora elnyomása alatt, holnap napos lesz. Megéri várni. Fura ez, kitüntetett lenni, felelősséggel bírni és utasításokat osztogatni, büntetgetni mindenkit, aki kilóg a masszából. Nem szabad ebéd közben beszélgetni, a napos dolga a csendet biztosítani, ha valakit sokszor kell megszólítani, az feláll, ha szófogadóbb fajta, ha nem, panaszt lehet tenni a óvóknál. Íratlan szabály, hogy barátot nem büntetünk, nem fegyelmezünk, nem állítunk fel. A következetesség kedvéért. Fura nekem látni, hogy szereti a naposságot, remélem, ha megnő, jót szórakozunk majd ezen vele is...
Szóval, A ha haza ér, szeretne majd mondani, kérdezni, bújni, hintázni, mesét olvastatni, rajzoltatni, energiát kérni, vajat kapirgálni a kenyérről, sajtot lefetyelni a tubusból, tesót nevelni, irányítani, álmodozni, kifestőzni és nem gyalogolni. És ha lehet, mindezek alatt legyünk közel egymáshoz, nagyon közel, csak mi ketten.
A Zuram, roppant jó ember. Mindig mondom. Szereti, ha írok, naponta nézi, emelve ezzel is az olvasottságomat vagyis a nézettségemet -mert van nekem. Most azonban nem fogok írni, mert arra biztatott a Drága, hogy aludjak és szót fogadok. Minden egyéb várhat. Havazik kinn, a táj gyönyörű, az alvó kisded is, a gép mosogat, nem kellek ide.

Tervek, fogadalmak -nem hivatalosan

Gyeses kismama korom vége fele járok. Sajnos vagy szerencsére -még nem tudom eldönteni. Tény az, hogy szerettem itthon lenni, babázni mindkettővel. Még van pontosan 3 hónapom, aztán szabadságon leszek még vagy öt hónapig, aztán kezdődik a gályázás. Addig próbálom kihasználni az időt a magam javára. Elkezdtem már korábban is.
Régi vágyam volt, hogy megtanuljak vezetni, volt ugyan jogosítványom sok éve, de pösti lányként nem volt szükségem ekkora autonómiára, csakhogy vidéki lettem és manya is, ráadásul kétszeres. Ekkor született meg a gyógyíthatatlan vágy: vezetni akarok nemcsak babakocsit, háztartást, mozgásos csoportot, a Zuramat, hanem autót is, méghozzá sajátot(kicsit öreg, kicsit rozzant, kicsit kicsi, de az enyém, mint a magyar narancs). Teljesült a vágy. Eszeveszetten száguldozok vidéken, mert Pösten nem merek és tájékozódni sem tudok. Nagyképűséget levetkőzve, vezetni sem, de szeretek autóban ülni, leginkább a kormány mögött.
Mit kívánok még a gyestől?
Meg szeretnék tanulni úszni, lehetőség szerint vízben. Adóssággal próbálkoztam, az működik, nem látom, vízben miért ne tanulnék meg rövid idő alatt?
Aztán régi vágyam, hogy közelebb kerüljek a családterapeuta címhez. 150 órával közelebb vagyok. Már csak 50 óra van a finisig, ha a vizsgától eltekintünk.
Szeretnék még tűz-zománcozni, de szépen. A Zuram rábólintott, hogy szombatonként kicsapongjak pár órára a Marczibányi térre és legyek azzá, ami lenni akarok. V. reklamálni fog, mindig anyázik, ha azt érzi fontosabb vagyok nála. Reméljük, kinövi!
Jó lenne megtanulni varrni és időt szorítani rá, ez a legtávolabb megvalósulni látszó célom.
Még sok-sok minden lenne, de most haza kell hozzam A.-t az óvodából, mert péntek van és ilyenkor itthon nem alszik délután.
A kép régi kedvencem, ilyen mikor A. elalszik beszélgetés közben...

Óvoda a bál javára

A. óvodájába fergeteges party készül. Leginkább azért, hogy a szülők megismerjék egymást(2008 óta ugyanott óvodás a kisded), pontosabban fogalmazva, hogy közelebb hozza az óvodát és a szülői közösséget. Másrészt pedig azért, hogy a kültéri játszóteret felújítsák.

A program a következő:

Vendégek fogadása 18:30-tól

Köszöntő

Műsor

Svédasztalos vacsora

Tánc és beszélgetés

Tombola sok-sok nyereménnyel

Süti sütő verseny

Nem véletlenül ismerem az óvodák jelenlegi anyagi helyzetét és tudom, hogy nem fényes, ismerem a pedagógus béreket is, az sem fényes. Mégis azt hiszem, fejenként 5 ezer forintért(ilyen helyre mégsem egyedül megy az ember lánya), hogy lehet tombolának valót vinni, sütni édeset és/vagy sóst, nagy lehetőség.
A jelenlét nem kötelező, támogatói jegyet azonban illik venni.

A magam részéről megtettem amit tehettem azért, hogy a szülők megismerjék egymást, nem jártam sikerrel. Egyik családterápiás ismerősöm felajánlotta, hogy a magamfajta bizonytalankodó szülőknek ingyen tartana szülői csoportot, egy Olaszországban ismeretes, használatos és igen hatékony meseterápiás módszerrel. Kértem a vezetőt, tehessem ki a bejárathoz, biztosan lenne rá igény. Nem kaptam semmiféle visszajelzést.
A másik szorongásmentes, kötetlenebb formája az összemelegedésnek, a gyerekzsúr is meddő próbálkozás volt. Legtöbb szülő (leszámítva azt a kettőt, akivel korábban is beszélgettünk) behozta kisdedét és a megadott időre érte jött. Nem kritikaként jegyzem ezt meg, csupán jelzem, hogy nincs rá igény.
Természetesen szülői kezdeményezés ez is, remélem, ő a sorban a harmadik szegénylegény és szerencsével jár majd! Biztosítom a hamuban sült pogácsát hozzá!

Mindennapok

A visszaemlékezések mellett erősen jelen vannak a mindennapok: szeptemberig még gye(pe)sen, tehát kicsit belesüppedve a nem eszik a gyerek rendesen, mit mondott a szomszéd, sokáig maradtál ma, mi volt ma az oviban, kész a vacsora témakörökbe.

A, az elsőszülött elmúlt 5 és két fogacskáját már fogszelencében tartja, ovis. Szereti az óvodát, szerencsére. Kedves, simulékony, kíváncsi, minden iránt érdeklődő, jó étvággyal rendelkező kislány, de azt hiszem, kicsit lassúbb, álmodozóbb, szöszölősebb, mint ahogy elvárjuk tőle. Merthogy elvárjuk, sokszor megfeledkezünk arról, hogy alig több mint 5. Félek, hogy egyre távolabb kerül tőlünk...

V. a maga 20 hónapjával nagyon aktív kisember, érdeklődő, bújós, folyton bohóckodó, jókedvre derítő, de talán nem bántom meg, ha erőszakosnak titulálom (csak más ne tegye!). Szerencsére a délutáni alvásprogramot respektálja. V. ma úgy döntött, nem vesztegeti feleslegesen az amúgy is kevéske szabadidejét, felöltötte a kimenő bakancsát, a pizsmafelsőjére vette volna a kabátkáját, és egy sállal a pizsamáján a román filmekből ismert(vagy nem) Florin Piersicet juttatta eszembe.

Jelen problémáink, hogy nincs autóm, kuplungcserén van a kicsike, így A.-t a barátok hozzák haza. Aztán ennél égetőbb probléma, hogy elromlott a mérlegünk. Többet mutat, mint kellene, mondjuk, 6 kilóval. A Zuramnál más a helyzet, nála is többet mutat, de nem tudom, mennyivel. Fura módon az álnok, ha a gyerekek tapossák, igazat beszél. Vannak gyenge próbálkozásaim, de leginkább beszélek róla, valamiért nem eléggé hatékony. Lehet, gyakrabban kellene tegyem?

Kirobbanó siker

A kisbaba születése sem volt éppen zavartalan. Az erre legalkalmasabb időszakot válaszotta: vasárnap hajnal. A Zuram, aki nem szokott házon kívül aludni, most megtette. Eszter szervezett valami képzést, ami szembe velünk, de a Duna túloldalán van. És a Zuram nem töltötte fel a telefonját és azt hitte, hogy a töltője a csomagtartóban van és ott is volt, de erre csak egy hét után derült fény.
Szóval, egész éjjel mit sem sejtve, jól aludtam. Hajnalban éreztem, hogy a kisfiacska kihúzta a dugót. Lezuhanyoztam, végre fél 6 lett, hívtam azokat akik korábban ajánlották, hogy megőrzik nekem az elsőszülöttet, míg mi szülünk a Zurammal. Sógorom kérdezte, hogy "dehát most"? Hívtam Virág barátnőmet, aki édesdeden szunyókált, majd Zsoltunkat, akit arra biztattam, hogy kávézzon meg előbb, aztán jöjjön. Közben megcsengettem a Zuram főnökének telefonját és a Zuram indult, talán pizsamában vagy nem tudom, hogy ért ide annyi idő a sugárhajtásúval. Zsoltunk kicsit kételkedve kérdezte, hogy honnan tudom? Aztán a gyanújelek felsorolása után elment kávét főzni.
Majdnem egyszerre érkeztek, addig A reggelit kapott, közben Virágom is jelentkezett és kérte, hadd vigyázzon ő A-ra. Tehát Zsoltunk megőrizte az étvágyát és leszállítmányozta Virágomhoz.
Beültünk a sugárhajtásúba és a Zuram betette rettenetesben, kicsit megemelkedett az orra (a Zuramnak) és nem sok, inkább kevés idő alatt a kórházban voltunk. Kicsit nehezen értem fel az emeletre, de megtettem, akkor már kétpercenként ki akartam vetni magamból a kisdedet, de erősebb volt nálam.
Nem kaptam éppen szívélyes fogadtatást, de nem zavart, mire az óra 7:13-at írt, a szülőszobában voltam, előkerítették a nőgyógyászom, aki kicsit megdorgált, de őt azért szerettem.
Nem részletezem, amit nem kell, 7:55-re a karjaimban foghattam ezt a kis meleg csomagot. És indult az smsáradat! Életképes, jó paraméterrel rendelkező, cseppet sem nyeszlett hangszálú kis ürge. Isten hozott közénk, Kisember!

V.-re vágyva

A születéstörténete és két éves koráig szinte minden napja dokumentálásra került.
V. mint érkezési sorrendben a második, kevesebbel kell majd beérje, mert neki van testvére, nevezzük ezt most pozitívumnak, akkor is, ha ezt nem mindig így élik meg.
A is, V. is tervezett bébik voltak, A éppen egy hónapot késett, V. korábban érkezett, éppen egy hónappal. Mondhatnám azt is, hogy felkészületlenül ért, és mire láthatóvá lett, könnyek között tudtam csak fogadni. Azóta is fáj...
A Zuram, miután A.-t elvitte óvodába, bekísért a nőgyógyászatra, ahol a 12 hetes kontrollon kiderült, hogy egy vastagnyakú(46 mm, a max.25 helyett) lakozik bennem, nem kis pánikot keltett. Beindult a vezérhangya: milyen rendellenességei lehetnek: a legenyhébbtől a legsúlyosabbig végig futottak az agyamon. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre voltak társítható képeim munkámból eredendően.
Aztán a MÁV kórházba teleportálódtunk, minden aznapi programunkat lemondja, ahol megnyugtattak, hogy a baj nem annyira nagy, az apparátus "csupán" 7 mm eltérést mutat a maximális normál értéktől.
Majd' egy hónapi várakozás után eldöntöttem, engedem, hogy hasba szúrjanak, nem bírom tovább a bizonytalanságot. A Zurammal sokat vajúdtunk azon, hogy mi van akkor, ha a hozzánk kívánkozó kisded nem egészséges. Azt hiszem, a legnehezebb és leghosszabb 5 hetünket töltöttük együtt akkor.
Beavatkozás után bementem a genetikushoz és kérdeztem, hogy komolyan meg kell várni az eredménnyel, míg megmozdul a kisbaba, míg eredmény lesz, nagyon fontos, hogy minél erősebb kötődés alakuljon ki, mikor másodjára sem értette meg, ott hagytam. Hogy lehet ennyi érzéketlenséggel megélni ebből a szakmából???
Abban az évben, nekünk késett a Mikusát, 7.-én hozta az ajándékot, egy amniocentézis eredményt, mely bár a testvéri elvárásnak nem felelt meg a maga XY-jával, de nekünk mérhetetlenül nagy boldogságot és megkönnyebbülést hozott. Innen már csak simogatni kellett és figyelni rá, lehetett bátran szeretni.
Aztán a betöltött 30. héten kaptam egy papiros, kelletlenül bár, hogy másnaptól nem szabad tornáztatnom, gyalogolnom, dolgoznom, viszont feküdnöm kötelező. Egy alig három és fél évessel könnyű szívvel megengedi ezt magának az ember lánya....azt hiszem, ezt hívják érvágásnak, ha már így beástam magam az orvosi dolgokba...
Próbáltam alkudozni, az orvosnővel, a Zurammal, de leginkább az Úristennel. Megint kegyes volt velem: 38 hétig tartott a kettő az egyben állapot.

Főművek

Életem első számú főműve, nevezzük a továbbiakban A.-nak, 2005-ös kiadás, igen megnyerő teremtés. Aztán a sikerre való tekintettel, ezelőtt 20 hónappal elkészült a második számú, nevezzük -mint az A.-nak a fordítottja-, V.-nek. Most már ketten vannak, velem, velünk, mellettünk, nekünk, ellenünk, mikor hogy.
A többes szám nem véletlen, mellettem van a Zuram(aki maga is egy főmű!), aki társam mindenben, legalábbis megpróbál az lenni. Ennél többet 13 év után ember lánya nem kívánhat.
"Elmúltam húsz, még nem vagyok negyven", ahogy mondja a muzsika is.
Szeretném hinni, hogy Magyarország középpontjában vagyok, de kicsit északabbra lakunk. Viszont az ablak előtt a cinkegolyón fürtben rendeződnek az őszapók, ennél kevés megnyugtatóbb érzés van, ha ez a pillanat egybe esik V. délutáni szunyókálásával...

Hiány-pótlás

Régóta gyötör a lelkiismeret, hogy blogolnom kellene, maradjon nyoma (így is) az itthon töltött éveimnek.

Ma végre elszántam magam: írni fogok. Nem fogadkozok, hogy milyen rendszerességgel, mert a kudarcot nem viselem jól.

Délbe rám tört a vágy, hogy "na, most kell írnom", de a fizikai korlátaim nem engedték, aztán a kis korlátot lefektettem és most írok, egyelőre ennyit.

A többit majd máskor, mert elszállt az ihlet. Inkább kicsit pofozom a külalakot...