írtam volna

Népszerű vagyok, leginkább itthon, a szűk családom körében. Kezdjem a legkisebbtől, V. egész nap rajtam lógna, a szó szoros értelmében, de hogy őszinte legyek, nem rossz ez nekem, sokat mókázunk, leginkább ő szórakoztat engem, imádom az arcjátékait, annyira kifejező. A. napközben nincs velünk, az ovi rabságában él, ha a mai napot túléli az ovis cimbora elnyomása alatt, holnap napos lesz. Megéri várni. Fura ez, kitüntetett lenni, felelősséggel bírni és utasításokat osztogatni, büntetgetni mindenkit, aki kilóg a masszából. Nem szabad ebéd közben beszélgetni, a napos dolga a csendet biztosítani, ha valakit sokszor kell megszólítani, az feláll, ha szófogadóbb fajta, ha nem, panaszt lehet tenni a óvóknál. Íratlan szabály, hogy barátot nem büntetünk, nem fegyelmezünk, nem állítunk fel. A következetesség kedvéért. Fura nekem látni, hogy szereti a naposságot, remélem, ha megnő, jót szórakozunk majd ezen vele is...
Szóval, A ha haza ér, szeretne majd mondani, kérdezni, bújni, hintázni, mesét olvastatni, rajzoltatni, energiát kérni, vajat kapirgálni a kenyérről, sajtot lefetyelni a tubusból, tesót nevelni, irányítani, álmodozni, kifestőzni és nem gyalogolni. És ha lehet, mindezek alatt legyünk közel egymáshoz, nagyon közel, csak mi ketten.
A Zuram, roppant jó ember. Mindig mondom. Szereti, ha írok, naponta nézi, emelve ezzel is az olvasottságomat vagyis a nézettségemet -mert van nekem. Most azonban nem fogok írni, mert arra biztatott a Drága, hogy aludjak és szót fogadok. Minden egyéb várhat. Havazik kinn, a táj gyönyörű, az alvó kisded is, a gép mosogat, nem kellek ide.

Tervek, fogadalmak -nem hivatalosan

Gyeses kismama korom vége fele járok. Sajnos vagy szerencsére -még nem tudom eldönteni. Tény az, hogy szerettem itthon lenni, babázni mindkettővel. Még van pontosan 3 hónapom, aztán szabadságon leszek még vagy öt hónapig, aztán kezdődik a gályázás. Addig próbálom kihasználni az időt a magam javára. Elkezdtem már korábban is.
Régi vágyam volt, hogy megtanuljak vezetni, volt ugyan jogosítványom sok éve, de pösti lányként nem volt szükségem ekkora autonómiára, csakhogy vidéki lettem és manya is, ráadásul kétszeres. Ekkor született meg a gyógyíthatatlan vágy: vezetni akarok nemcsak babakocsit, háztartást, mozgásos csoportot, a Zuramat, hanem autót is, méghozzá sajátot(kicsit öreg, kicsit rozzant, kicsit kicsi, de az enyém, mint a magyar narancs). Teljesült a vágy. Eszeveszetten száguldozok vidéken, mert Pösten nem merek és tájékozódni sem tudok. Nagyképűséget levetkőzve, vezetni sem, de szeretek autóban ülni, leginkább a kormány mögött.
Mit kívánok még a gyestől?
Meg szeretnék tanulni úszni, lehetőség szerint vízben. Adóssággal próbálkoztam, az működik, nem látom, vízben miért ne tanulnék meg rövid idő alatt?
Aztán régi vágyam, hogy közelebb kerüljek a családterapeuta címhez. 150 órával közelebb vagyok. Már csak 50 óra van a finisig, ha a vizsgától eltekintünk.
Szeretnék még tűz-zománcozni, de szépen. A Zuram rábólintott, hogy szombatonként kicsapongjak pár órára a Marczibányi térre és legyek azzá, ami lenni akarok. V. reklamálni fog, mindig anyázik, ha azt érzi fontosabb vagyok nála. Reméljük, kinövi!
Jó lenne megtanulni varrni és időt szorítani rá, ez a legtávolabb megvalósulni látszó célom.
Még sok-sok minden lenne, de most haza kell hozzam A.-t az óvodából, mert péntek van és ilyenkor itthon nem alszik délután.
A kép régi kedvencem, ilyen mikor A. elalszik beszélgetés közben...

Óvoda a bál javára

A. óvodájába fergeteges party készül. Leginkább azért, hogy a szülők megismerjék egymást(2008 óta ugyanott óvodás a kisded), pontosabban fogalmazva, hogy közelebb hozza az óvodát és a szülői közösséget. Másrészt pedig azért, hogy a kültéri játszóteret felújítsák.

A program a következő:

Vendégek fogadása 18:30-tól

Köszöntő

Műsor

Svédasztalos vacsora

Tánc és beszélgetés

Tombola sok-sok nyereménnyel

Süti sütő verseny

Nem véletlenül ismerem az óvodák jelenlegi anyagi helyzetét és tudom, hogy nem fényes, ismerem a pedagógus béreket is, az sem fényes. Mégis azt hiszem, fejenként 5 ezer forintért(ilyen helyre mégsem egyedül megy az ember lánya), hogy lehet tombolának valót vinni, sütni édeset és/vagy sóst, nagy lehetőség.
A jelenlét nem kötelező, támogatói jegyet azonban illik venni.

A magam részéről megtettem amit tehettem azért, hogy a szülők megismerjék egymást, nem jártam sikerrel. Egyik családterápiás ismerősöm felajánlotta, hogy a magamfajta bizonytalankodó szülőknek ingyen tartana szülői csoportot, egy Olaszországban ismeretes, használatos és igen hatékony meseterápiás módszerrel. Kértem a vezetőt, tehessem ki a bejárathoz, biztosan lenne rá igény. Nem kaptam semmiféle visszajelzést.
A másik szorongásmentes, kötetlenebb formája az összemelegedésnek, a gyerekzsúr is meddő próbálkozás volt. Legtöbb szülő (leszámítva azt a kettőt, akivel korábban is beszélgettünk) behozta kisdedét és a megadott időre érte jött. Nem kritikaként jegyzem ezt meg, csupán jelzem, hogy nincs rá igény.
Természetesen szülői kezdeményezés ez is, remélem, ő a sorban a harmadik szegénylegény és szerencsével jár majd! Biztosítom a hamuban sült pogácsát hozzá!

Mindennapok

A visszaemlékezések mellett erősen jelen vannak a mindennapok: szeptemberig még gye(pe)sen, tehát kicsit belesüppedve a nem eszik a gyerek rendesen, mit mondott a szomszéd, sokáig maradtál ma, mi volt ma az oviban, kész a vacsora témakörökbe.

A, az elsőszülött elmúlt 5 és két fogacskáját már fogszelencében tartja, ovis. Szereti az óvodát, szerencsére. Kedves, simulékony, kíváncsi, minden iránt érdeklődő, jó étvággyal rendelkező kislány, de azt hiszem, kicsit lassúbb, álmodozóbb, szöszölősebb, mint ahogy elvárjuk tőle. Merthogy elvárjuk, sokszor megfeledkezünk arról, hogy alig több mint 5. Félek, hogy egyre távolabb kerül tőlünk...

V. a maga 20 hónapjával nagyon aktív kisember, érdeklődő, bújós, folyton bohóckodó, jókedvre derítő, de talán nem bántom meg, ha erőszakosnak titulálom (csak más ne tegye!). Szerencsére a délutáni alvásprogramot respektálja. V. ma úgy döntött, nem vesztegeti feleslegesen az amúgy is kevéske szabadidejét, felöltötte a kimenő bakancsát, a pizsmafelsőjére vette volna a kabátkáját, és egy sállal a pizsamáján a román filmekből ismert(vagy nem) Florin Piersicet juttatta eszembe.

Jelen problémáink, hogy nincs autóm, kuplungcserén van a kicsike, így A.-t a barátok hozzák haza. Aztán ennél égetőbb probléma, hogy elromlott a mérlegünk. Többet mutat, mint kellene, mondjuk, 6 kilóval. A Zuramnál más a helyzet, nála is többet mutat, de nem tudom, mennyivel. Fura módon az álnok, ha a gyerekek tapossák, igazat beszél. Vannak gyenge próbálkozásaim, de leginkább beszélek róla, valamiért nem eléggé hatékony. Lehet, gyakrabban kellene tegyem?

Kirobbanó siker

A kisbaba születése sem volt éppen zavartalan. Az erre legalkalmasabb időszakot válaszotta: vasárnap hajnal. A Zuram, aki nem szokott házon kívül aludni, most megtette. Eszter szervezett valami képzést, ami szembe velünk, de a Duna túloldalán van. És a Zuram nem töltötte fel a telefonját és azt hitte, hogy a töltője a csomagtartóban van és ott is volt, de erre csak egy hét után derült fény.
Szóval, egész éjjel mit sem sejtve, jól aludtam. Hajnalban éreztem, hogy a kisfiacska kihúzta a dugót. Lezuhanyoztam, végre fél 6 lett, hívtam azokat akik korábban ajánlották, hogy megőrzik nekem az elsőszülöttet, míg mi szülünk a Zurammal. Sógorom kérdezte, hogy "dehát most"? Hívtam Virág barátnőmet, aki édesdeden szunyókált, majd Zsoltunkat, akit arra biztattam, hogy kávézzon meg előbb, aztán jöjjön. Közben megcsengettem a Zuram főnökének telefonját és a Zuram indult, talán pizsamában vagy nem tudom, hogy ért ide annyi idő a sugárhajtásúval. Zsoltunk kicsit kételkedve kérdezte, hogy honnan tudom? Aztán a gyanújelek felsorolása után elment kávét főzni.
Majdnem egyszerre érkeztek, addig A reggelit kapott, közben Virágom is jelentkezett és kérte, hadd vigyázzon ő A-ra. Tehát Zsoltunk megőrizte az étvágyát és leszállítmányozta Virágomhoz.
Beültünk a sugárhajtásúba és a Zuram betette rettenetesben, kicsit megemelkedett az orra (a Zuramnak) és nem sok, inkább kevés idő alatt a kórházban voltunk. Kicsit nehezen értem fel az emeletre, de megtettem, akkor már kétpercenként ki akartam vetni magamból a kisdedet, de erősebb volt nálam.
Nem kaptam éppen szívélyes fogadtatást, de nem zavart, mire az óra 7:13-at írt, a szülőszobában voltam, előkerítették a nőgyógyászom, aki kicsit megdorgált, de őt azért szerettem.
Nem részletezem, amit nem kell, 7:55-re a karjaimban foghattam ezt a kis meleg csomagot. És indult az smsáradat! Életképes, jó paraméterrel rendelkező, cseppet sem nyeszlett hangszálú kis ürge. Isten hozott közénk, Kisember!

V.-re vágyva

A születéstörténete és két éves koráig szinte minden napja dokumentálásra került.
V. mint érkezési sorrendben a második, kevesebbel kell majd beérje, mert neki van testvére, nevezzük ezt most pozitívumnak, akkor is, ha ezt nem mindig így élik meg.
A is, V. is tervezett bébik voltak, A éppen egy hónapot késett, V. korábban érkezett, éppen egy hónappal. Mondhatnám azt is, hogy felkészületlenül ért, és mire láthatóvá lett, könnyek között tudtam csak fogadni. Azóta is fáj...
A Zuram, miután A.-t elvitte óvodába, bekísért a nőgyógyászatra, ahol a 12 hetes kontrollon kiderült, hogy egy vastagnyakú(46 mm, a max.25 helyett) lakozik bennem, nem kis pánikot keltett. Beindult a vezérhangya: milyen rendellenességei lehetnek: a legenyhébbtől a legsúlyosabbig végig futottak az agyamon. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre voltak társítható képeim munkámból eredendően.
Aztán a MÁV kórházba teleportálódtunk, minden aznapi programunkat lemondja, ahol megnyugtattak, hogy a baj nem annyira nagy, az apparátus "csupán" 7 mm eltérést mutat a maximális normál értéktől.
Majd' egy hónapi várakozás után eldöntöttem, engedem, hogy hasba szúrjanak, nem bírom tovább a bizonytalanságot. A Zurammal sokat vajúdtunk azon, hogy mi van akkor, ha a hozzánk kívánkozó kisded nem egészséges. Azt hiszem, a legnehezebb és leghosszabb 5 hetünket töltöttük együtt akkor.
Beavatkozás után bementem a genetikushoz és kérdeztem, hogy komolyan meg kell várni az eredménnyel, míg megmozdul a kisbaba, míg eredmény lesz, nagyon fontos, hogy minél erősebb kötődés alakuljon ki, mikor másodjára sem értette meg, ott hagytam. Hogy lehet ennyi érzéketlenséggel megélni ebből a szakmából???
Abban az évben, nekünk késett a Mikusát, 7.-én hozta az ajándékot, egy amniocentézis eredményt, mely bár a testvéri elvárásnak nem felelt meg a maga XY-jával, de nekünk mérhetetlenül nagy boldogságot és megkönnyebbülést hozott. Innen már csak simogatni kellett és figyelni rá, lehetett bátran szeretni.
Aztán a betöltött 30. héten kaptam egy papiros, kelletlenül bár, hogy másnaptól nem szabad tornáztatnom, gyalogolnom, dolgoznom, viszont feküdnöm kötelező. Egy alig három és fél évessel könnyű szívvel megengedi ezt magának az ember lánya....azt hiszem, ezt hívják érvágásnak, ha már így beástam magam az orvosi dolgokba...
Próbáltam alkudozni, az orvosnővel, a Zurammal, de leginkább az Úristennel. Megint kegyes volt velem: 38 hétig tartott a kettő az egyben állapot.

Főművek

Életem első számú főműve, nevezzük a továbbiakban A.-nak, 2005-ös kiadás, igen megnyerő teremtés. Aztán a sikerre való tekintettel, ezelőtt 20 hónappal elkészült a második számú, nevezzük -mint az A.-nak a fordítottja-, V.-nek. Most már ketten vannak, velem, velünk, mellettünk, nekünk, ellenünk, mikor hogy.
A többes szám nem véletlen, mellettem van a Zuram(aki maga is egy főmű!), aki társam mindenben, legalábbis megpróbál az lenni. Ennél többet 13 év után ember lánya nem kívánhat.
"Elmúltam húsz, még nem vagyok negyven", ahogy mondja a muzsika is.
Szeretném hinni, hogy Magyarország középpontjában vagyok, de kicsit északabbra lakunk. Viszont az ablak előtt a cinkegolyón fürtben rendeződnek az őszapók, ennél kevés megnyugtatóbb érzés van, ha ez a pillanat egybe esik V. délutáni szunyókálásával...

Hiány-pótlás

Régóta gyötör a lelkiismeret, hogy blogolnom kellene, maradjon nyoma (így is) az itthon töltött éveimnek.

Ma végre elszántam magam: írni fogok. Nem fogadkozok, hogy milyen rendszerességgel, mert a kudarcot nem viselem jól.

Délbe rám tört a vágy, hogy "na, most kell írnom", de a fizikai korlátaim nem engedték, aztán a kis korlátot lefektettem és most írok, egyelőre ennyit.

A többit majd máskor, mert elszállt az ihlet. Inkább kicsit pofozom a külalakot...