Márkéknak

Egyelőre ház még nincs, a kapu sem végleges formájában áll, azonban a házszám végleges. Azt ezt jelző tábla is...

Unokahúgomnak

készítettem ezt a tűzzománc táblát a szobája ajtajára. Sajnos, nem személyesen fogom átadni neki, hanem Édesanyám viszi a tengeren túlra...

Blog, mint kommunikációs eszköz

Blogolni hobbiból, blogolni exhibicionizmusból, blogolni internetes vásárlás helyett, esetleg önigazolásból, dokumentálási célzattal, netalán mások szórakoztatására... ami most hirtelen eszembe jutott.
Valamikor évekkel korábban -egygyerekes kismama koromban- azért kezdtem blogolni, mert mérhetetlenül boldog és büszke voltam az anyaságomra, az anyaságom produktumára leginkább, A.-ra. Azt éreztem, mindenkinek látnia kell, tudnia kell róla. A lelkesedés addig tartott, míg voltak visszajelzések, pontosabban míg pozitívak voltak ezek... nem szerettem, ha valaki a blogot beolvasásra használta, azt hiszem, ez a felület nem arra való. Voltak lelkes olvasóink, voltak bátorítóink, aztán egyszerre csak nem hiányoztunk senkinek.... Közlési kényszerem előbb elszunnyadt, lassan újra éledt, új utakat tört, formát váltott. Azt a blogot nehezemre esik felütni, vannak benne szép és fájdalmas emlékek is, nem tudom, mikor melyik tör rám...
S bár azóta nem telt el olyan sok év, mégis azt érzem, azóta más lettem. Kicsit vagy nagyon -mindig másképp látom, de megváltoztam. Leginkább abban, hogy nem akarok engedni a nyomásnak, nem akarok megfelelésből írni, mert nem is tudnék.
Aztán újra anya lettem, másodszorra is, anyább vagy gyerekesebb anya -vagy hogy mondják ezt?! technikailag nehezebb volt blogolni, és már nem kívánkozott ki belőlem, mert elég ha én látom Őket, elég, ha én szagolom őket, nem kell megerősítés, hogy szépek, szerethetők, ügyesek és nekem is kevesebb vállveregetésre van szükségem. Tanulom, hogy nem kell mindenki nevelési elveivel egyet érteni és ezeknek megfelelni...
S bár erős a kényszer, de nem fogom a blogot arra használni, hogy elmondjam a Zuramnak, milyen módon tud nekem segíteni abban, hogy tompítsa a lelkiismeret furdalásomat, ne erősítse azt... már csak azért sem, mert ő ezt pontosan tudja.

Polcz Alaine

Megyek az úton, küszködök, harcolok, hibákat követek el, megbukok, fölállok, továbbmegyek, nézek, próbálom megismerni a világot és magamat. Ennyi. De játék nélkül nagyon nehéz lenne az élet. És mindenfélét lehet játszani, a mindennapokkal, a tárgyakkal, az állatokkal, a növényekkel,
még az élettel is lehet játszani.

Éppen 13 éve

Aztán soha többet nem lettünk barátok, átminősült a kapcsolatunk. Társam lett, a szó szoros értelmében, mindenben!
13 éve tartozunk egymáshoz megszakítás és megingás nélkül. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csupa harmónia és egyetértést volt az elmúlt 13 év. Voltak nagy veszteségeink, amikért együtt vállaltuk és vállaljuk azóta is a terhét, voltak kudarcaink, elakadásaink, elbizonytalanodásaink, kríziseink, nehézségeink, de abban mindig biztos voltam, hogy jobbat nem választhattam volna magamnak és gyermekeimnek.
Benne találtam meg azt az embert, aki elfogadott olyannak amilyen vagyok, nem akar jobbá tenni, bátorít és támogat mindenben amit szeretnék magamnak, képes bocsánatot kérni, ha hibázott vagy ha én hibáztam, akinek a hite sokszor nekem is erőt ad, akinek a családja előrevalóbb mindennél, aki egész napos munka után is bemegy megpuszilni a gyerekeimet és énekel nekik.
Megváltoztatott, nem szándékosan, nem erőszakosan, a lényével -talán jobb lettem, megértőbb, toleránsabb. De olyan szeretnék lenni mint ő: érdeklődő, értelmes, nyitott és sokoldalú, megbízható, őszinte, becsületes, segítőkész, rugalmas, kedves, annyira, amennyire én sohasem tudok lenni.
Szeretem fogni a hatalmas kezét, nagyon jó utazni vele, együtt ébredni, kettesben sétálni sötét sikátorokban a macskaköveken, hétvégi estéken dán filmeket nézni, haját vágni, itthon vagy kávézókban kávézgatni, karácsonyi vásárokon nézelődni, ünnepelni, finomakat enni, emlékezni, borozgatás közben beszélgetni, álmodozni és még sok-sok mindent együtt csinálni.
Éppen 13 éve, hogy szeretem!

Barátok voltunk

Volt egyszer egy biológia tanárnő, aki diákokat készített fel egyetemi felvételire, kedves, melegszívű tanárnéni, vagy egyszerűen, Éva néni, ahogy mi szerettük hívni. Nem emlékszem, hogy kerültem hozzá, de sokáig voltam tanítványa. Egyszer eldöntötte, hogy pasit fog nekem. Amolyan jóravaló papgyereket. Jókat derültünk rajta. A jóravaló papgyereknek is beígért engem. Csakhogy nehézkesen szervezett. Leveleztünk a papgyerekkel, ki hol áll a felkészülésben, ki mire figyeljen, ki hogy készüljön. Nem voltunk riválisak, a kommunikációnk írásos volt, nyílt és sallangmentes volt. Aztán egyszer találkoztunk valami véletlen folytán, majd együtt indultunk és utaztunk egy darabon. Nem tett rám mélyebb benyomást annál, minthogy jegy nélkül utazik és nagy dohányos.
A levelezések nem változtak, a vizsga közeledtével sűrűsödtek a mondanivalók, vizsga előtt telefonon beszéltünk kimondottan felvételiről. Kellemes beszélgetések voltak ezek... hozzáértő szemek láthatták volna.
Ahogy vége lett a felvételinek találkozhattunk volna, kocsmázhattunk volna együtt, de operába mentem, és nem Vele. Abban a helyzetben stréberségnek tűnt, de nem bántam. És sokáig nem tudtam róla semmit.
Egy városba kerültünk, oda mentem tanulni, noha az egyetemi felvételink egyikünknek sem sikerült, én vakvágányon, egészségügyi főiskola másodéveseként, ő pedig egy fogtechnika kezdőseként folytatta az útkeresését. Néha hívtam hosszabb-rövidebb eltűnések közben. Egyszer csak számon kért, hogy miért tűntem el. Akkor találkoztunk, beszélgettünk és a barátságunk miatt megengedtem magamnak, hogy előtte váltsak nadrágot, mindenféle hátsó szándék nélkül. Ügyeltem a szülészeten, pontosabban, éjszakai gyakorlaton voltam és szerettem volna szülést látni, 22 évesen...hívtam őt is, mert ez nem áll messze a fogtechnikától... Aztán kocsmáztunk és haza kísért, hátsó szándék nélkül *. Nagyon szerettem beszélgetni vele, sokat és jókat beszélgetünk. Szereztem neki egy lányt, akivel moziba menjen. És elment, udvariasságból, szívességből, mert ő ilyen volt. Aztán valahogy gyakrabban találkoztunk és jó volt. Egyszer a szokásos puszi helyett megcsókolt... és én olyan, de olyan szerelmes voltam, mint még soha ezelőtt és azóta sem....de jó újraélni.

Tengernyi szabadság

Szabadságon vagyok.
Szabadon gazdálkodok az időmmel és rendelkezek fölötte, mert felnőtt vagyok. Reggel akkor kelek, amikor akarok, azonnal, hogy V. ébred vagy előtte, amennyivel akarok -és ez most nem panasz, mert szinte sosincs 7 óra előtt ez az időpont. Reggelizni azt eszek, amit akarok, vagy amit V. a tányérján hagy. Aztán olvasok valamit a gyerekirodalom gyöngyszemei közül, tetszőlegesen választok, ha A. nincs itthon, ha van, akkor ő választ, én kedvemre olvashatok. Aztán, hogy gyerekeim közel legyenek a természethez, madarakat etetek, napraforgómaggal vagy zabpehellyel, amivel akarom. Szívesen sétálok, mert jót tesz az egészségemnek és nem utolsó sorban V. imád kinn lenni.
Délben kedvem szerint altathatok, leginkább a Letyepetyével, mert most az a nyerő.
Alvás alatt szabad tevékenységem van, az a 2 óra, míg alszik az enyém, magamra fordíthatom, persze itthon, mert gyereket nevelek: takaríthatok zavartalanul, főzhetek, havat seperhetek a lépcsőről, de ha kedvem tartja le is feküdhetek, mindezt, míg V. fel nem ébred , akkor megnyugtathatom, ahogy akarom, a lényeg, hogy megnyugodjon és tovább aludjon, hogy tovább csinálhassak amit akarok...aztán mégis felébred a próbálkozásaim ellenére, akkor ebédeltetek, abból amihez kedvem volt megfőzni. És máris eltelt a nap fele és indulhatok A.-ért az oviba babakocsival vagy autóval, amihez kedvem van. Az óvodában felöltözik A. vagy felöltöztetem, annak függvényében, hogy van-e kedvem ácsorogni és kivárni. Itt lehetőségem van befizetni a csoportpénzt, ha kedvem tartja, gyerekrajzokat csodálhatok, óvókkal csacsoghatok elmulasztott szülői értekezletek témáiról, vagy csak durcásan várakozok, vagy mosolygósan, azt teszek, mihez kedvem van.
Haza érünk, lassan vagy gyorsan, ahogy szeretném, hintázunk vagy nem, ahogy döntünk.
Uzsonnázunk vagy vacsorázunk, ha kedvünk tartja.
Fürdethetek kádban vagy zuhanyozva, ahogy döntünk, ahogy az időnk engedi, majd mesélek, verselek, amit akarnak, vagyis ki-ki mit kér, ki-ki mit szeretne. Aztán szoptatok, mert V. kéri, majd imádkozunk, mert A. szokta és ha van kedvem énekelhetek is egyet neki.
Aztán megvárom a Zuram és azt csinálok amit akarok -ha hagyja-, mert szabadságon vagyok. Nézegetem a gyerekeim képeit....