Bízva abban, hogy akinek szántam, nem nézegeti a blogot és egy másik kép tetszik neki legeslegjobban és attól lesz igazán csalódott, hogy egyebet kap, felteszem ezt a képet is, ami számomra igen kedves.
Szőke nő kósza gondoltai a gyereknevelésről, párkapcsolatról, monotóniatűrésről (vagy nem), boldogságról, nyűglődésről, munkáról, mindennapokról...
2011. május 24., kedd
Ez egy kész ajándék...
Bízva abban, hogy akinek szántam, nem nézegeti a blogot és egy másik kép tetszik neki legeslegjobban és attól lesz igazán csalódott, hogy egyebet kap, felteszem ezt a képet is, ami számomra igen kedves.
Szárnybontogatások -amatőr módra
Ezek voltak az első munkák, egyiket átadtam az akkori születésnaposnak, aki nagyon örült neki. Amint lehetőségem lesz, egy fokkal jobbra cserélem majd.
A másikat -szerencsére - nem adtam át, ugyanis áprilisi születésű, így sikerült picit igényesebbet készítenem neki. A dokumentáció elmaradt.
Meglepetés készülőben
Ez pedig egy négytagú család ajándéka lesz. Ha a keretezés is elkészül...
A képet róluk mintázhatta annak idején Simon András...
V.-nek
készült a szobája falára, a nővére szervezkedése eredményeképpen. Ugyanis az A.-é már bekeretezve várja, hogy a falra kerülhessen...
Márkéknak
Egyelőre ház még nincs, a kapu sem végleges formájában áll, azonban a házszám végleges. Azt ezt jelző tábla is...
Unokahúgomnak
készítettem ezt a tűzzománc táblát a szobája ajtajára. Sajnos, nem személyesen fogom átadni neki, hanem Édesanyám viszi a tengeren túlra...
2011. március 7., hétfő
Blog, mint kommunikációs eszköz
Blogolni hobbiból, blogolni exhibicionizmusból, blogolni internetes vásárlás helyett, esetleg önigazolásból, dokumentálási célzattal, netalán mások szórakoztatására... ami most hirtelen eszembe jutott.
Valamikor évekkel korábban -egygyerekes kismama koromban- azért kezdtem blogolni, mert mérhetetlenül boldog és büszke voltam az anyaságomra, az anyaságom produktumára leginkább, A.-ra. Azt éreztem, mindenkinek látnia kell, tudnia kell róla. A lelkesedés addig tartott, míg voltak visszajelzések, pontosabban míg pozitívak voltak ezek... nem szerettem, ha valaki a blogot beolvasásra használta, azt hiszem, ez a felület nem arra való. Voltak lelkes olvasóink, voltak bátorítóink, aztán egyszerre csak nem hiányoztunk senkinek.... Közlési kényszerem előbb elszunnyadt, lassan újra éledt, új utakat tört, formát váltott. Azt a blogot nehezemre esik felütni, vannak benne szép és fájdalmas emlékek is, nem tudom, mikor melyik tör rám...
S bár azóta nem telt el olyan sok év, mégis azt érzem, azóta más lettem. Kicsit vagy nagyon -mindig másképp látom, de megváltoztam. Leginkább abban, hogy nem akarok engedni a nyomásnak, nem akarok megfelelésből írni, mert nem is tudnék.
Aztán újra anya lettem, másodszorra is, anyább vagy gyerekesebb anya -vagy hogy mondják ezt?! technikailag nehezebb volt blogolni, és már nem kívánkozott ki belőlem, mert elég ha én látom Őket, elég, ha én szagolom őket, nem kell megerősítés, hogy szépek, szerethetők, ügyesek és nekem is kevesebb vállveregetésre van szükségem. Tanulom, hogy nem kell mindenki nevelési elveivel egyet érteni és ezeknek megfelelni...
S bár erős a kényszer, de nem fogom a blogot arra használni, hogy elmondjam a Zuramnak, milyen módon tud nekem segíteni abban, hogy tompítsa a lelkiismeret furdalásomat, ne erősítse azt... már csak azért sem, mert ő ezt pontosan tudja.
Valamikor évekkel korábban -egygyerekes kismama koromban- azért kezdtem blogolni, mert mérhetetlenül boldog és büszke voltam az anyaságomra, az anyaságom produktumára leginkább, A.-ra. Azt éreztem, mindenkinek látnia kell, tudnia kell róla. A lelkesedés addig tartott, míg voltak visszajelzések, pontosabban míg pozitívak voltak ezek... nem szerettem, ha valaki a blogot beolvasásra használta, azt hiszem, ez a felület nem arra való. Voltak lelkes olvasóink, voltak bátorítóink, aztán egyszerre csak nem hiányoztunk senkinek.... Közlési kényszerem előbb elszunnyadt, lassan újra éledt, új utakat tört, formát váltott. Azt a blogot nehezemre esik felütni, vannak benne szép és fájdalmas emlékek is, nem tudom, mikor melyik tör rám...
S bár azóta nem telt el olyan sok év, mégis azt érzem, azóta más lettem. Kicsit vagy nagyon -mindig másképp látom, de megváltoztam. Leginkább abban, hogy nem akarok engedni a nyomásnak, nem akarok megfelelésből írni, mert nem is tudnék.
Aztán újra anya lettem, másodszorra is, anyább vagy gyerekesebb anya -vagy hogy mondják ezt?! technikailag nehezebb volt blogolni, és már nem kívánkozott ki belőlem, mert elég ha én látom Őket, elég, ha én szagolom őket, nem kell megerősítés, hogy szépek, szerethetők, ügyesek és nekem is kevesebb vállveregetésre van szükségem. Tanulom, hogy nem kell mindenki nevelési elveivel egyet érteni és ezeknek megfelelni...
S bár erős a kényszer, de nem fogom a blogot arra használni, hogy elmondjam a Zuramnak, milyen módon tud nekem segíteni abban, hogy tompítsa a lelkiismeret furdalásomat, ne erősítse azt... már csak azért sem, mert ő ezt pontosan tudja.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)