Blog, mint kommunikációs eszköz

Blogolni hobbiból, blogolni exhibicionizmusból, blogolni internetes vásárlás helyett, esetleg önigazolásból, dokumentálási célzattal, netalán mások szórakoztatására... ami most hirtelen eszembe jutott.
Valamikor évekkel korábban -egygyerekes kismama koromban- azért kezdtem blogolni, mert mérhetetlenül boldog és büszke voltam az anyaságomra, az anyaságom produktumára leginkább, A.-ra. Azt éreztem, mindenkinek látnia kell, tudnia kell róla. A lelkesedés addig tartott, míg voltak visszajelzések, pontosabban míg pozitívak voltak ezek... nem szerettem, ha valaki a blogot beolvasásra használta, azt hiszem, ez a felület nem arra való. Voltak lelkes olvasóink, voltak bátorítóink, aztán egyszerre csak nem hiányoztunk senkinek.... Közlési kényszerem előbb elszunnyadt, lassan újra éledt, új utakat tört, formát váltott. Azt a blogot nehezemre esik felütni, vannak benne szép és fájdalmas emlékek is, nem tudom, mikor melyik tör rám...
S bár azóta nem telt el olyan sok év, mégis azt érzem, azóta más lettem. Kicsit vagy nagyon -mindig másképp látom, de megváltoztam. Leginkább abban, hogy nem akarok engedni a nyomásnak, nem akarok megfelelésből írni, mert nem is tudnék.
Aztán újra anya lettem, másodszorra is, anyább vagy gyerekesebb anya -vagy hogy mondják ezt?! technikailag nehezebb volt blogolni, és már nem kívánkozott ki belőlem, mert elég ha én látom Őket, elég, ha én szagolom őket, nem kell megerősítés, hogy szépek, szerethetők, ügyesek és nekem is kevesebb vállveregetésre van szükségem. Tanulom, hogy nem kell mindenki nevelési elveivel egyet érteni és ezeknek megfelelni...
S bár erős a kényszer, de nem fogom a blogot arra használni, hogy elmondjam a Zuramnak, milyen módon tud nekem segíteni abban, hogy tompítsa a lelkiismeret furdalásomat, ne erősítse azt... már csak azért sem, mert ő ezt pontosan tudja.